ugyanezzel az erővel inkább gazdagodni kellene; ez is lehetséges
Számos rémtörténetet hallhatunk nap mint nap arról, hogy sokan, sajnos egyre többen tetemes adósság-csapdába kerültek. Vannak köztük sajnálatosak, akadnak „önhibájukon kívül” eladósodók is, de a legtöbb ilyen történetnek a hátterében tudatlanság (a hitelt felvevő, vagy a bankos butasága), nemtörődömség, olykor önzés, harácsolás rejtőzik. Mindegyik szomorú történet évekig, olykor egy évtizedig tart, ennyi idő alatt jutottak a szegénység szintjére…
Egyik tipikus eladósodás-típus autókkal történt. A kilencvenes évek elején még egymillió alatt lehetett „miautónkat” kapni. Némi kis félretett pénzből, családi kasszából megengedhető volt egy új autó. Azelőtt az utolsó merkúros autókat egy-két százezerért mérték, az utolsó Opel Kadettek a kilencvenes évek legelején találtak gazdára hazai csatornákon. Trabantot százért, ezerötös Ladát negyedmillióért (bár az utolsó tételeket 310 ezerért) értékesítették. Mellesleg kiszámítható volt a rendszer, egyfajta biztonságot adott: 20%-ot, majd később a vételár felét befizetted (kamatról megfeledkeztek), majd pár év múlva értesítettek, hogy viheted a fennmaradó részt, és hozhatod a kocsit. A rendszerváltás már piaci árakat hozott, nyugati minőséget és felszereltséget – három-négyszeres árakon. Mégis örült mindenki. Ez a Merkúr sztori itt bővebben .Az első piaci áras Suzukik, Opelek, VW-k millió környékén kellették magukat. És sikk volt az új autó. Egy tipikus eladósodás-történet itt.
Néhány évvel később egy Swift már másfélszer-kétszer annyiba került, míg a saját használtért az eredeti ár (800-900 ezer) felét, de inkább harmadát adták. Elérhető volt azonban hitel, igaz, mai ésszel eszeveszett kamattal (kétjegyűvel, ami nem egyessel kezdődött), de hát ki számolt akkor utána?! Eleinte egymilliós hitel volt egy új autón átlagosan, a vételár fele, majd a következő cserénél (amikor megint a használtért alig harmadát kaptad, az új meg kétszer annyi lett) kitalálták a 10%-os önrészt, sőt, elszaporodtak a reklámok a beugró nélküli, 100%-ban hitelből finanszírozott autót! Ekkor egy átlagos hiteles autón már két-három milliónyi hitel volt. A forinthitel mellett „feltalálták a frankos hitelt, aminek a kamata alig 6-12 % volt (pénzügyileg kulturáltabb országokban ugyanez a hitel 2-3% kamattal ketyegett). Soha senki nem magyarázta el, hogy mi az a devizakockázat, árfolyamkockázat, ország-kockázat, illetve, hogy ezeket lehet-e, és hogyan lehet kezelni. Ész nélkül vettek fel hiteleket autókra, sokszor 10 (!) éves futamidővel. Mit ér újkori árához képest egy 5 éves autó, és hol tart ekkor egy annuitásos hitel tőketartalma? És mit ér egy 10 éves autó? Olyannyira nem volt téma a devizahitelek kockázata, hogy még számos autókereskedő is beleszaladt ugyanebbe a csapdába! (Igaz, ott eleinte a márkaképviseletek viselték a behozatal költségeit, a kereskedőnek csak „Showroom” szerepe volt. Később már ráterhelték nem csak a behozatal költségeit a kereskedőkre (vám, áfa, illetékek, forgalomba hozatal, stb.), hanem a teljes vételárat kifizettették velük, és „lehetővé tették” mindezen költségek hitellel történő fedezését. Naná, hogy devizahitellel! Szinte rákényszerítették a kereskedőket az ügyeskedésekre, a hitelügyintézők, bankok és biztosítók jutalékaira, amitől – ugye – már érdekeltté tették a kereskedőket a magas jutalékot fizető pénzügyi termékek értékesítésére, szemben az ügyfélközpontúsággal… De ez egy másik történet lenne.
Egyre jobb, erősebb, felszereltebb, modernebb autóra cserélték az emberek autóikat, elfeledkezve a költségvetésük tervezéséről, kamat-tőke-likviditás-amortizáció-árfolyam összefüggéseiről, életvitelük felelős gazdálkodásáról, szükségleteik, igényeik és lehetőségeik rangsorolásáról.
Másik tipikus eladósodási hiba a lakáshitelek piacán történt, ahol – régi rögzülések miatt – az ingatlan tulajdon lebegett mindenki szeme előtt, minden áron. Míg egy átlagos autóhitelnél egy-két millióval, legfeljebb hárommal adósodott el valaki, addig az ingatlanpiacon tíz-húsz milliós hitelek sem voltak ritkák, sőt – az akkor szabályok szerinti hitelfedezet arányában, akár jövedelemigazolás nélkül – simán lehetett valakinek félszáz milliós adóssága, akár svájci frank alapon. 
A harmadik tragikus, sok-sok egymás utáni apró hibák sorozatát tartalmazó csapda-típus az egymás után kis hitelt, majd újabb hitelt vállaló, majd ezeket egy még nagyobbal foltozni szándékozó szerencsétlenek alkotják. Eleinte – egy váratlan kiadás miatt – kis hitelt kértek és kaptak, majd tartalék, illetve bevétel növekedés hiányában a következő ilyen váratlan, vagy meggondolatlan hitelfelvétellel tetézték a hiányt, rontották a mérlegüket. (Ma már cicihitel is létezik, sőt sírkő is kapható hitelre. Egyre több hitelre egyre nagyobb és egyre vállalhatatlanabb, majd egyre fizethetetlenebb kamatokat és törlesztéseket vállaltak. Fokozatosan egyre több csúszásba kerültek, melyek miatt kamat felett még büntetőkamatokat, késedelmi pótlékokat, levelezési költségeket fizettettek velük… Ma sok család a havi költségvetésében (sajnos továbbra is megoldás és tervezés nélkül) kényszerűen szerepelteti a teljesen felesleges terheket: hitelkártya minimális törlesztés, személyi kölcsön végeláthatatlan tartozásának kamatai, áruhitel részletei, sőt, gyorskölcsönök kegyetlen terhei. (Ilyen tragikus példák itt; egyik végső megoldás a segély, és/vagy átütemezés lehet.
A kegyelemdöfést egyiknek-másiknak a mindenkinek hitelt ígérő, de hitelt soha nem folyósító úgynevezett fogyasztói vagy hitel csoportot szervező vállalkozások adták. Itt is írtunk már disznóságaikról. Van, aki a saját történetét weboldalra vitte. Sajnos a mai napig – és még sokáig sajnos – lesznek áldozatai ezeknek a szervezéseknek. És továbbra is hirdetnek.
Többen is szóltunk már ezek ellen itt, a Gazdasági Versenyhivatal itt, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság pedig itt írt a témában. A PSZÁF itt figyelmeztetett, de itt van a 2006-os (!!) PSZÁF figyelmeztetés is. Ma már szerencsére bírságolják is őket néha.
Évekig, hosszú évekig képesek a teljesen fölösleges többletterheket viselni, cipelni és fizetni ezek a családok. Súlyos tízezreket finanszíroznak, mintha csak az ablakon dobálnák ki, hiszen sem termék, sem szolgáltatás nincs mögöttük (hacsak magát az eredeti hitelt nem tekintjük szolgáltatásnak, de a drága hitelt ne tekintsük korrekt szolgáltatásnak). Döbbenetes, hogy egy jó hitel ma egymillió forintonként (futamidőtől függően; 7-20 év között) hatezer-húszezer forintos törlesztő részlettel „ketyeg”. Ma sokmilliós „jóhitel” törlesztő részletével lenne egyenlő néhány százezer forintnyi „rosszhitel” törlesztése, mely utóbbit szomorúan fizetik több millió háztartásban! Mindemellett nem a hiteltől kell félni, hanem a tervezetlen, rossz hiteltől. De legalább tessék kitölteni a PSZÁF háztartási költségvetés számító programját. A legprofibb azonban az, ha független pénzügyi tervezővel készíttetünk pénzügyi életpálya tervet.
És most akkor képzeljük el ugyanezeket a tízezreket évekig – de nem mínusz, hanem plusz előjellel! Nem egy hitelintézet THM-jeként kidobálva, hanem megtakarítások sorozataként! Néhány év alatt hasonló eredményre juthatunk, csak pozitív számokkal. Igaz, lassabb a folyamat, hiszen a befektetések tervezhető átlagos hozama alatta van a rosszabb hitelek THM-jeinek… De működik az elszegényedés és leszakadás mintájára a gazdagodás és anyagi felemelkedés is! Következő bejegyzésünk ezekről a megtakarítási számlákról, gyűjtési lehetőségekről, a felemelkedésről, gazdagodásról fog szólni. Az elszegényedés átlagos időtartama, vagy annál nem sokkal hosszabb idő alatt meg is lehet gazdagodni!
